Mivel sokáig nem voltam, úgy gondoltam, ma ismét megörvendeztetem az olvasóimat egy résszel. :)
Mircsi, számomra megtiszteltetés, ha kilinkelsz a blogodra. <3

- Szóval, most már, hogy mindannyian a kocsiban ülünk, eláruljátok, hova megyünk? – türelmetlenkedtem. Joe csak mosolygott.
- Ne kínozd már Eileent – szólt közbe Nick. – Ha Te nem, majd én elmondom!
- Jól van – Joe felém fordult. – De kérlek, kerüld a hangos reakciókat. A női sikítástól kiszakad a dobhártyám.
- Bökd már ki! – kiáltottam.
- George Clooney telethonjára megyünk.
Megállt a szívverésem. *Nem, nem gondolja komolyan…*
- Eileen…? A szokásosnál is sápadtabbnak tűnsz. Jól vagy?
- George… Clooney… - suttogtam.
- Meghívott bennünket, és arra gondoltunk, szívesen velünk tartanál. Láttam a jegyzeteidet a Golden Globe-ról.
- Micsoda? Te elolvastad őket? – vörösödtem el.
- Már hogyne tettem volna! Zseniálisan írsz.
Élőben adta le a tévé a díjátadót, és miközben néztem, véleményeket és megjegyzéseket fűztem minden egyes díjhoz. A kritizálás az én mániám, képtelen vagyok leszokni róla. Ráadásul nagy filmrajongó lévén egy Golden Globe díjátadó számomra kötelező néznivaló.
- Eileen, ne izgulj! Csak lefotóznak párszor, nem olyan nagy ügy…
- Mondja az egész világon népszerű Jonas Brothers együttes tagja – morogtam. – De ott rengeteg híresség lesz! Te jó ég, ha jól olvastam, még…
- Igen, Leonardo DiCaprio is – nyugtatott meg Joe. Kérdőn néztem rá.
- Párszor kifejtetted az írásaidban, miért is ő a kedvenc színészed. Az ilyesmit megjegyzem. Csak hogy tudjam, ki a konkurencia.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
- De én mit csinálok addig, amíg Ti…telefonáltok?
- Hidd el, cseppet sem fogsz unatkozni. Annyi sztár között képtelenség. Ki tudja, talán egy jó kis interjút is összehozol valakivel – vetette föl Kevin.
Kinéztem az ablakon. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy komolyan elvisznek oda. Most még jobban izgultam, mint előtte. Nem elég, hogy ma „lehull rólam a lepel”, hanem mindez egy, az egész világot érdeklő eseményen történik.
Kissé morbidnak találtam a dolgot, hogy a Haitin élők megsegítése céljából szervezett rendezvényen Joe be fog mutatni, mint a barátnőjét. Aztán rájöttem, hogy ha rajtam múlna, a világ sosem szerezne rólam tudomást, de ez nyilván lehetetlen. Már így is készült rólam és a srácokról pár lesifotó, amelyet világszerte több ezer pletykamagazin le is közölt. *Most legalább a „hivatalos” részén is túlesünk…*

Sziasztok!!!!

Ezer bocsánat, hogy ennyi ideig nem voltam, de el nem tudjátok képzelni, mennyi dolgom volt... De nem pofázok, itt a rész!!!! :)

Másnap kora délután már teljes hadifelszerelésben álltam a Jonas-rezidencia előtt. Megnyomtam a csengőt, majd Big Rob ajtót nyitott.
- Helló – köszöntöttem.
- Szia. A nappaliban – intett befelé, én pedig az említett helyiség felé vettem az irányt.
- Eileen! – kiáltott föl Kevin, a nyomában pedig Joe is megjelent. – Na, készen állsz? – dörzsölgette izgatottan a tenyerét.
Sóhajtottam.
A srácok úgy gondolták, hogy itt az ideje elvinni engem egy nyilvános rendezvényre, hogy bemutathassanak, mint Joe barátnőjét. Bár még decemberben úgy éreztem, megbékéltem ezzel a gondolattal, most, hogy mindez élesben ment, minden egyes porcikám tiltakozott az ötlet ellen.
- Persze – füllentettem, ügyesen kerülve Kevin átható tekintetét. Nem amiatt féltem, hogy rájön, hogy a hideg futkos a hátamon a ma estétől, hanem mert egyszerűen képtelen voltam úgy ránézni, mintha semmi sem történt volna. „Az a hülye álom…”
- Jól nézel ki – lépett oda hozzám Joe.
- Te is. Nagyon tetszik a dzsekid – vettem szemügyre a ruhadarabot.
- Odaadnám, de a stylistunk tuti ki lenne akadva…
- Rá se ránts – legyintettem. – Mikor indulunk?
- Még el kell intéznem a hajamat. Egy perc – azzal berohant a fürdőbe.
Kettesben Kevinnel…
- Izgulsz? – kezdeményezett a srác beszélgetést.
- Igen… - feleltem és hátráltam két lépést.
- Bocsánatot szeretnék kérni – jött közelebb.
- Miért? – csodálkoztam tágra nyílt szemekkel.
- Hogy kiabáltam Veled meg a bátyámmal… Annyira kiakaszt ez az egész Danielle-lel…
- Azóta sem békültetek ki?
- A tegnap visszaadta a gyűrűt – suttogta leszegett fejjel.
- Micsoda? – kiáltottam föl, majd a szám elé kaptam a kezem. – Ne haragudj… Ezt nem hiszem el!
- Márpedig így történt. De ne beszéljünk róla többet, oké? Nem akarok erre gondolni.
- Jól van – bólintottam.
Nick baktatott lefelé a lépcsőn.
- Szia Eileen! Joe? – kérdezte.
- A fürdőben – vágta rá Kev.
Nick sietős léptekkel a fürdőszoba ajtaja felé vette az irányt.
- Joe! Egészen pontosan húsz perced volt arra, hogy a hajaddal foglalkozz, most én jövök! – dörömbölt az ajtón.
- Menj a saját fürdődbe! – hallatszott bentről a kiáltás.
- De itt hagytam lent a zselémet! – akadékoskodott a fiatalabbik.
- Minek neked hajzselé? Tök hosszú a hajad! - vágott vissza Joe.
- Joseph!
- Jól van már na – azzal nyílt is ajtó. – De öt perc múlva indulunk – vetette oda Nicknek.

23-án akartam megírni, de nem maradt rá időm, ezért megkésett karácsonyi ajándékként gondoljatok erre a részre. Jó szórakozást minden kedves Olvasómnak. :)

Telefoncsörgésre ébredtem. Nem volt túl sok lelkierőm kikelni az ágyból, de kénytelen-kelletlen megtettem. Mire azonban a telefonért nyúltam, az elhallgatott.
„1 nem fogadott hívás – Katherine”, olvastam a kijelzőn.
Összekaptam magam, amilyen gyorsan csak tudtam, és átsétáltam a barátnőmhöz.
- Szia! Kerestél! – üdvözöltem, miután ajtót nyitott.
- Így igaz. Fölébresztettelek? – kérdezte bűnbánó arccal.
- Dehogy - füllentettem. – Történt valami?
- Mi? Ja nem, csak mostanában elég kevés időt töltünk együtt. Gondoltam, a hidegre való tekintettel beugorhatnánk a Starbucksba…
- …hogy meséljek Jonasékról – fejeztem be unottan helyette a mondatot.
- Nem, dehogy! – vágta rá Katherine, majd látván arckifejezésemet leszegte a fejét. – Na jó, de. De tudod, mennyire furdal a kíváncsiság!
- Hogyne tudnám – mosolyogtam. – Na gyerünk, kapd össze magad!
Katherine leakasztotta a kabátját és gyorsan fölvette, miközben bezárta az ajtót.
- Szóval? Mi van Joe-val? – bökött oldalba.
- Ez most mi volt? – néztem rá.
- Mesélted, hogy mikor kibékültetek, majdnem történt egy s más…
- Katherine! – szóltam rá. – Nem mondtam semmi ilyesmit!
- Ahha…
- Csak… kissé elragadtattuk magunkat – ismertem be.
- Szóval?
- Nincs semmiféle szóval.
- Nem is beszéltetek róla?
- Nincs miről beszélni.
- Eileen, ő a pasid, és természetes, ha…
- Nem jött szóba semmi ilyesmi. Különben is, ott az a gyűrű vagy mi a frász – próbáltam leállítani a barátnőmet.
- Joe nem mesélt a gyűrűről? – csodálkozott Kat.
- Nem. Tudja, hogy tudom, hogy micsoda. Ennyi bőven elegendő.
- Ez hihetetlen. Komolyan nem csináltatok még semmit?
- Jól van, ennyi elég lesz. Nincs valami más beszédtémád Joe elfojtott erotikus vágyain kívül?
- Prűd – vigyorgott Katherine.
- Minek neveztél? – álltam meg.
- Prűdnek – ismételte.
- Én nem vagyok prűd! – ellenkeztem.
- Hát persze, hogy nem – hagyta rám Kat.
- Hihetetlen vagy… - morogtam magamban.
Időközben megérkeztünk a kávézóba. Mind a ketten forró csokoládét rendeltünk, majd leültünk a szokásos asztalunkhoz.
- Olyan fura álmom volt – kezdett bele a barátnőm. – Te is benne voltál!
- Tényleg? – kérdeztem vissza automatikusan, de a gondolataim már cseppet sem arrafelé jártak. Ahogy Katherine az álmát emlegette, eszembe jutott az enyém. Valahol még régebben azt olvastam, hogy az álmok a vágyainkat tükrözik. De ezt nem tartottam valószínűnek. *Kevin csak szimpla barát, és nem akarok tőle semmit sem…* De attól féltem, hogy ez az álom változtatni fog pár dolgon.

- Ne haragudj, hogy késtem – futott oda Kevin az asztalhoz, ahol újságot olvasva üldögéltem, majd fölálltam, hogy üdvözöljem őt.
- Semmi baj – mosolyogtam, mire megölelt. Nem értettem, miért teszi ezt, általában a puszi elegendőnek bizonyult.
- Nos, mi újság? – ült le velem szembe.
- Még Te kérdezed? Inkább ki vele, történt valami változás tegnap óta? Tudod, Danielle és Te…
- Igazából semmi. Ugyanott vagyunk, mint eddig. És a helyzet az, hogy rengeteget agyaltam…
- Nocsak…
Kettőbe hajtottam a napilapot, letettem az asztalra, majd hátradőltem. Gyorsan körbenéztem a kávézóban. Furcsállottam, hogy egy szem sem szegeződik ránk. Vagyis főleg Kevinre. Azért mégiscsak a Jonas Brothers gitárosa! Na nem mintha zavart volna a dolog, igazán jól esett, hogy végre kíváncsiskodó tekintetek nélkül mutatkozhattam egy Jonas társaságában.
- A helyzet az, hogy szerintem ez az egész Danielle-lel már régen nem működött.
- Te most komolyan szakítani akarsz vele??!! – háborodtam föl.
- Igen. Föl akarom bontani az eljegyzést – jelentette ki.
- Kevin, ezt nem teheted meg vele!
- Már hogyne tehetném!
Nem hittem a fülemnek.
- Kevin, szereted őt!
- Eddig én is azt hittem, de a dolgok megváltoztak…
- Hogyhogy megváltoztak?
- Eileen, én…
- Kevin, ne csináld ezt, hiszen most tervezitek az esküvőt és…
- Befognád egy percre? – szakított félbe.
- Ho…hogyne - dadogtam meglepetésemben.
- Szóval azt hiszem, beléd estem.
*Mi? Nem, ez csak egy rossz álom, ez nem lehet igaz… Hogy Kevin… belém? Na neem… Hiszen ő és Danielle… De most mondta, hogy szakítani akar vele… Akkor talán… Kevin és én… Te jó ég, hogy is juthat ilyesmi az eszembe, hiszen Joe a barátom!*
- Eileen? – lengette meg előttem a kezét.
- Igen? – rezzentem össze.
Levegő után kapkodva ültem föl az ágyamban. A világítós digitális órámra pillantottam az éjjeliszekrényemen, mely szerint hajnali 3 óra 49 perc volt. Szóval csak álmodtam… De honnan? Hirtelen nem tudtam elválasztani a valóságot az álmomtól. Visszadőltem a párnámra, és fél perc sem telt bele, újra elaludtam.

- Jól átgondoltad? – kérdezte másnap délután Kevin, mikor éppen a nappalijukban üldögéltünk a kanapén és a Play Station-ön játszottunk. Nekünk nem futotta ilyen videojátékokra, de mivel nagyon szerettem, mindig hozzájuk jártam át és együtt nyomogattuk a joystickot.
- Igen. Köszönöm, hogy fölajánlottad a lehetőséget, de nem szeretnék élni vele – néztem rá. Hiba volt.
- Figyelj oda, kicsúsztál a pályáról! – figyelmeztetett Kevin.
- Sziasztok! – hallottuk Joe hangját az előtérből, majd végül megjelent a tévé mellett. – Na mi volt Zacknél?
- Elhívott moziba – feleltem rezzenéstelen arccal.
- MI VAN? – háborodott föl kórusban a két fiú.
- Csak vicceltem! – nevettem el magam. – Szerintem hagyjuk abba, majd máskor folytatjuk – dobtam le a kanapéra a vezérlőt. Kevin erre reagálva csak morgott egyet.
- Tessék? – fordultam oda hozzá.
- Itt akartok hagyni egyedül? – pislogott rám és Joe-ra.
- Nem vagy már óvodás, Kev! – emlékeztette Joe a bátyját.
- Nem arról van szó…
- Danielle? – ültem vissza.
- Hát… Igen. Szerinted miért a videojátékokkal töltöm a délutánomat, és nem Vele? – tette föl Kevin a költői kérdést, majd hirtelen észbe kapott. – Jajj, Eileen, ne haragudj, nem úgy értettem!
- Semmi baj – simogattam meg a hátát.
- Azt tettem, amit tanácsoltál. Mindenre rábólintottam, ráhagytam az egészet… Aztán kezdődött az egész veszekedés elölről, új témával. Most már az volt a baja, hogy mindent rá hagyok, és semmiben sem segítek neki! De hát meg sem mondja, miben kéne, akkor honnét találjam ki? Minden lány bekattan az esküvő előtt??!!
- Csak ideges… Sok az elintéznivalója… - próbálta megnyugtatni Joe a testvérét.
- Nem ilyennek ismertem meg. Teljesen kifordult önmagából… - folytatta a srác.
- Kevin, ugye nem oda akarsz kilyukadni, hogy… - szóltam közbe.
- Kételyeim támadtak? De igen, pontosan oda akarok! – pattant föl mellőlem.
- Kevin, ne hülyülj, ez csak egy kis vita, szépen elintézitek egymás között…
- Elegem van, hogy mindenért engem hibáztat, és ha ebből áll a házasság, akkor köszönöm, nem kérek belőle! – azzal fölrohant a szobájába.
- Te jó ég… Remélem, ez csak pillanatnyi elmezavar, és holnapra kialussza magát… - suttogtam.
- Én is remélem. Ő és Danielle az álompár… És nem egy ilyen miatt kéne szétmenniük. – reagált Joe.
Este fél 12-re értem haza. Az egész házban sötét volt, így a telefon fényével világítottam meg a szobám felé vezető lépcsőt. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, megnéztem az e-mailjeimet, majd beestem az ágyba.
Másnap reggel szinte kipattant a szemem. Gyorsan elkészültem, majd fölhívtam Joe-t, ráér-e összefutni valahol a városban. Furcsamód azonban, hiába Joe-t tárcsáztam, Kevin vette föl a telefont.
- Szia, Eileen – köszöntött.
- Szia… Azt hittem, Joe-t hívtam!
- Nem, engem hívtál. Joe egyébként ma nincs itthon, csak késő este ér haza.
- Nekem nem is mondta… Mindegy, csak azért kerestem, hogy találkozzunk valahol…
- Én ráérek ma – vágta rá Kev.
- Öhm… Jól van… Hol és mikor?
- A Starbucksban fél 11-kor jó lesz?
- Melyik Starbucksban? – vontam föl a szemöldököm, amelyet ő természetesen telefonon keresztül nem láthatott.
- Amelyikbe Katherine-nel szoktál járni. Akkor fél 11! Szia! – azzal lerakta.
Három dolgot nem egészen értettem. Tisztán emlékeztem, hogy Joe-t tárcsáztam, akkor miért ő vette föl? És Joe miért nem közölte, hogy ma valami dolga van? És Kevin honnan tudja, melyik Starbucksba járunk Kattel?

Nagyon sajnálom, hogy ennyire megvárattalak benneteket, de tényleg nem volt időm és ihletem írni...

Nem repestem azért, hogy Kevin ilyen helyzetbe hozott, de abban igaza volt, hogy nem veszíthetek semmit, ha elmegyek ehhez a Zackhez és beszélgetek vele. Így miután hazaértem a srácoktól, írtam neki egy e-mailt, hogy még a héten föl szeretném őt keresni.
Az iskolában viszonylag nyugodt körülmények között teltek a napok, leszámítva a dolgozatokat, feleléseket és egyéb számonkéréseket. Péntek délután aztán kaptam egy telefonhívást ettől a Zacktől, így elköszöntem Katherine-től, akivel épp hazafele tartottunk és az iroda felé vettem az irányt.
Elővettem a kinyomatott e-mailt, majd miután többször is leellenőriztem a helyes címet, beléptem abba a hatalmas irodaházba, és megkerestem a megfelelő emeletet. Miután ez is megtörtént, és Zack ajtajára is rábukkantam, bekopogtam.
- Tessék! – hallatszott a srác hangja bentről. Benyitottam.
- Üdv – köszöntem mosolyogva.
- Helló – viszonozta Zack a gesztust. – Foglalj helyet!
Leültem az asztala előtt lévő fotelba.
- Nos, először is, nagyon örülök, hogy…
- Ne haragudj, nem akarlak félbeszakítani, de lehet egy kérdésem? – vágtam közbe.
- Hogyne – dőlt hátra a székében.
- Miért nincs asszisztensed?
Zack mosolyra húzta a szája szélét.
- Neked semmi sem kerüli el a figyelmedet?
- Csak azért jutott eszembe, mert…
- Semmi gond, ne szabadkozz! Azért nincs, mert még nem indult be a dolog. Bár az is igaz, hogy ezen a héten már két potenciális ügyféllel is dolgom volt… Ha majd egyedül nem bírom, fölveszek valakit. Nos, akkor rátérhetünk a lényegre?
- Természetesen – bólintottam.
- Jól van, szóval meghallgattam az általad elküldött felvételeket, és…
- Kevin által küldött felvételeket – helyesbítettem.
- Kevin küldte? – húzta föl a szemöldökét. – A Te e-maileddel?
- Aki ismer, annak nem nehéz kitalálnia a jelszavamat…
- Rendben van… Szóval meghallgattam a dalokat, és igazán tehetséges vagy… Ha esetleg föl tudnál venni a srácokkal pár saját számot, beküldhetnénk neves lemezkiadókhoz. Szerintem minden esélyed megvan, hogy sikerüljön egy szerződés. Gondolkoztál már ilyesmin?
- A helyzet az, hogy nem igazán… Ez az egész Kevin ötlete volt, engem csak az utolsó pillanatban tájékoztatott erről… Nézd, ez nem ellened szól, de az igazat megvallva nem szeretnék híres énekesnő lenni. Újságírónak készülök.
- Újságírónak? De akkor…
- Kevékkel szoktunk együtt énekelgetni, mert tök jó poén, de ennyi, és semmi több. Különben sem vagyok az a sztáralkat vagy hogy is fejezzem ki magam…
- Könnyen azzá faraghatunk – vetette ellen Zack.
- Látom, hogy a srácokat is mennyire megviseli néha ez az egész, és én ezt nem akarom. Jó ez így, ahogy van…
- Jogos. De ha mégis meggondolnád magad…
- Te leszel az első, akit fölkeresek! – biztosítottam efelől Zacket. – Köszönöm, hogy fogadtál, és sajnálom…
Zack biccentett egyet, kezet fogtunk, majd leléptem.


 

Itt a második rész, rettentő hamar, szóval kérem a véleményeket, mert szombatig nem valószínű, hogy új rész jön.

- Eddig azt hittem, tökéletes az összhang közöttünk, de egyre több apróságon veszünk össze…
- Például?
- Hogy milyen színű legyen a koszorúslányok ruhája… Igazából nem is érdekel, felőlem meztelenül is jöhetnének…
Érdekes tekintettel meredtem Kevinre.
- Na jó, ezt visszavonom. De különben sem értem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy mindenről közösen döntsünk! Ez a lányok dolga, nem?
Fölpattantam az ágyról és csípőre tettem a kezemet.
- Kevin!
- Most mi van? – tárta szét a karját.
- Nem siránkoznod, hanem örülnöd kéne! Szerinted hány férfi-nő kapcsolatban érzi magát egy férfi alárendeltnek? Ne nézz utána, magam is megmondom: sokban! Danielle-nek viszont fontos a véleményed, azt akarja, hogy ez ne az ő, hanem a Ti nagy napotok legyen! Szerintem oltári rendes Tőle, hogy bele akar vonni ebbe az egészbe, és egyenrangú partnerként tekint Rád…

Sziasztok!

Itt a második évad első fejezete, kérek sok-sok kommentet hozzá!
Eileen

Iskolából hazajövet meglátogattam a Jonas-rezidenciát. Megnyomtam a csöngőt, majd pár másodperc múlva már nyílt is a bejárati ajtó.
- Helló, Eileen – köszöntött széles mosollyal Nick.
- Szia. Itthon van a bátyád? – léptem közben beljebb.
- Fodrásznál van.
- Nem ő, hanem Kevin – néztem körbe.
- Honnan tudtad, hogy nem Kevinre gondolok? – kérdezett vissza.
- Először is, gondoltam, hogy azt hiszed, hogy a barátom után érdeklődöm, másodszor pedig nem Kevin az, aki hetente jár fodrászhoz…
- Kielégítő válasz… Hmm… Nem tudom, hazaért-e már, elvileg ma délelőtt elmentek Danielle-lel, de én reggel eljöttem itthonról, és csak most értem haza. Nézd meg odafönt a szobájában – tanácsolta Nick.
- Kösz – azzal fölszaladtam a lépcsőn és bekopogtam Kevinhez.
- Kevin! Beszélnem kell Veled!
Síri csönd.
- Kevin! Kérlek, nyisd ki! Már ha odabent vagy… - motyogtam az utolsó mondatot magamban, és óvatosan benyitottam. A szoba látszólag üres volt, de mikor beljebb léptem, láttam, hogy a szólított a szekrényében kutakodott.
- Ne haragudj, nem akartam Rád törni, csak nem nyitottál ajtót…
- Történt valami? – vetette oda nekem, majd az ágyra dobta az egyik pólóját.
- Ami azt illeti, igen – feleltem kissé élesen.
- Akkor ki vele – azzal még egy fölső landolt az ágyon.

Nem tudtam hova tenni a srác viselkedését. Arckifejezéséből ítélve feldúltnak tűnt.
- Megvárod, míg gyökeret növesztek, vagy elmondod végre? -  türelmetlenkedett.
- Összevesztetek Danielle-lel? – csúszott ki a számon, amelyet abban a pillanatban meg is bántam.

- Mi? Ho… Honnan tudod? – bámult rám tágra nyílt szemekkel.
- Őszintén? Nem nehéz kitalálni. De miért dobálózol a ruháiddal? – vontam föl a szemöldököm.
- Azt magam sem tudom – látta be, és becsukta a szekrényajtót.
- Nézd, nem akarok beleavatkozni az ügyeitekbe Danielle-lel, mert semmi közöm hozzá, de mondd el valakinek, mi történt, különben föl fogsz robbanni… - néztem rá. Ő csak üres tekintettel meredt a padlóra. – Jól van, majd később visszanézek. Nick egyébként itthon van. Ha… szükséged lenne valakire, akinek kiönthetnéd a szíved…

- Ne menj el! – kiáltott rám Kev. Megfordultam.
- Itt vagyok, nyugi.
- Ha már úgy is itt vagy… Elmondhatnám Neked?
Kevin rám pillantott, majd helyet foglalt az ágya szélén. Követve a példáját én is leültem mellé.
- Egészen nyugodtan – bólintottam.

Sziasztok!

Először is, sajnálom, hogy sokáig nem jöttem, de nagyon sok dolgom volt mostanság, ami tudom, hogy nem mentség, de akkor is. Elhoztam a befejező epizódot, amihez RENGETEG KOMMENTET KÉREK, ugyanis úgy fejeztem be, hogy lehessen folytatni egy amolyan második évaddal vagy sorozattal vagy mi a szösszel, és szeretném, ha leírnátok a véleményeteket! Nagyon sokat számítana nekem! Úgyhogy adjatok bele mindent. :)

2009. december 4., péntek, 29 nappal az MTV EMA után.
- Megint nem jól fogtad le – jegyezte meg Joe, és ujjamat a helyes húrra szorította rá a gitáron. – Most próbáld meg.
Végigpengettem az összeset.
- Ugye, hogy már másképp hangzik? Figyelj oda rá. Egyébként tök jó vagy.
- Csak úgy mondod – fintorodtam el.
- Miért mondanék ilyet, ha nem lenne igaz?
- Mert nem akarsz megbántani. Tudom, hogy nem gitárvirtuóznak születtem, mint mondjuk Kevin. És hidd el, szívesebben maradok az írásnál. Az az én asztalom.
- Jó, de ezt a dalt muszáj megtanulnod.
Joe a Turn Right című számra értette. Nem sokkal ezelőtt fölvetettem neki, hogy megismerkedésünk kezdetén megígérte, hogy megtanít a dalra, valahogy időközben aztán elfelejtődött a dolog. Több se kellett Joe-nak, azonnal gitárért rohant, egyet a kezembe nyomott, a másikkal pedig rögtön bele is kezdett.
- Srácok! – rontott be a középső bandatag szobájába Kevin.
- Mi történt? – tette le Joe a hangszert.
- Ma délelőtt kávézni voltunk Danielle-lel, és elmentünk az újságos előtt – azzal az ágyra dobta az egyik pletykamagazin legfrissebb számát. Odakaptam érte – megelőzve Joe-t -, és a címlapot tanulmányoztam.
- Hű, Joseph, egészen jól nézel ki a képeken – mosolyodtam el.
- Ez a mondat tőrdöfés volt a szívembe – grimaszolt, majd kikapta a kezemből a magazint. – Jól van, Te sem panaszkodhatsz – azzal adott nekem egy szájrapuszit.
- Ha érzéketlen lennék, azt mondanám, hogy nyálasak vagytok. De mivel nem vagyok az, az aranyos jelzőnél maradok! – szólt közbe Kevin. – Mellesleg azt hittem, dühkitörést fogsz kapni, Eileen – tette hozzá nekem címezve.
- Miért is kéne kiakadnom? – kérdeztem vissza.
- Hát mondjuk azért, mert az Amerikai Egyesült Államok leghíresebb magazinja a címlapon hozott le Téged és Joe-t?
- Már nem érdekel – vágtam rá.
- Hogyhogy nem érdekel? – hitetlenkedett Kevin.
- Úgy, hogy átgondoltam ezt az egészet, és arra jutottam, hogy semmi értelme bujdosni a fotósok és újságírók elől. És az sem érdekel, mit gondolnak rólam az iskolában. Aki az alapján ítél meg, amit egy szennylapban olvas, az engem nem érdekel – vontam meg a vállam.
- Érett hozzáállás. Ez tetszik – bólogatott Kevin.
- Kösz.
- Na akkor én most magatokra hagylak benneteket…Sziasztok! – köszönt el Kev, és becsukta az ajtót.
- Eileen… Kérdezhetek valamit? – bizonytalankodott Joe.
- Bármit – tettem le a gitárt én is.
- Tudod, tegnap beszéltünk arról, hogy vokalista-hiányban szenvedünk, és szeretnénk fölvenni pár dalt… Tudom, hogy abban maradtunk, hogy kimaradsz a banda életéből, és nem is kérnélek meg, ha nem lenne nagy szükségünk rá… Égen-földön nem találnák pár nap alatt olyan jó énekest, mint Te…
- Elvállalom! – vágtam közbe.
- Komolyan? – csillant föl a srác szeme.
- A legkomolyabban!
- Hűű… Köszönjük… Az egész banda nevében! – hálálkodott.
Másnap, szombaton az első utunk a stúdióba vezetett. A zenét előre megcsinálták a srácok, így az ének és a háttérmunkálatok maradtak csak hátra. Majdnem az egész nap ráment a stúdiózásra, hiszen ottmaradtam meghallgatni a végeredményt, ahhoz azonban az utolsó simításokat is ki kellett várnom. Nagyon tetszett a két új nóta. A fiúk azt mondták, a sorozatukban is föl fogják használni a dalokat.
A kapcsolatunk Joe-val a lehető legjobban alakult; szinte alig veszekedtünk, és a sztárság meg az iskola mellett is maradt időnk egymásra. Kevin és Danielle gőzerővel az esküvőt tervezték, Nick pedig továbbra is a szinglik életét élte. Saját bevallása szerint ez cseppet sem zavarta őt, így legalább semmi sem hátráltatta abban, hogy a munkájára koncentráljon.
Január közepén aztán egy érdekes e-mailt kaptam. Egy fiatal, tehetséges énekeseket menedzselő férfi írt, aki azt állította a levélben, hogy az anyag, amit beküldtem neki, elnyerte a tetszését, és a lehető leghamarabb jelenjek meg az irodájában, majd meghagyta a nevét, telefonszámát és az irodája címét. Furcsállottam, mert semmiféle „anyagot” sem küldtem senkinek sem. Gyanítottam, hogy egy Jonas-nak lehet köze a dologhoz…

 Először is, tegnap volt Kevin születésnapja. Utólag is boldog születésnapot neki! :)

Öt óra körül kerültünk ágyba, én pedig beállítottam tízre a telefonom ébresztőjét. Mikor fölébredtem, kinyitottam a szemem és fölültem, láttam, hogy valami az ágyam szélére van akasztva. Érdeklődve az ágy végébe másztam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem azt a valamit -, mint pár másodperccel később rájöttem, egy ruhát. Kezembe vettem és úgy vizsgálgattam. Teljesen egyszerű, fekete, térdig érő ruha volt, semmi különlegeset nem vettem észre rajta, mégis szépnek találtam. Szerettem az egyszerű dolgokat, és tudtam, hogy Joe is birtokában van az információnak, így éreztem, hogy az ő keze van a dologban.
Egyedül voltam, szóval bezárkóztam a fürdőszobába és rendbe szedtem magam. Fölvettem az egyik farmeromat, egy egyszerű pólót, és kinéztem a folyosóra. A srácok szobájának ajtaja nyitva volt, onnan pedig beszélgetés szűrődött ki. Benéztem, és láttam, hogy Joe és Nick bent vannak és szedik össze a cuccaikat.
- Sziasztok, hát Ti?
- Jó reggelt! Csak szedelőzködünk, mert elég nagy kupit csináltunk, és anya ránk parancsolt… - felelte Joe.
- Holnap mikor indulunk vissza?
- Azt hiszem, itteni idő szerint 1 körül… De nem emlékszem pontosan, apa szervezi – vonta meg a vállát. – És mi a véleményed a ruháról? – vigyorgott.
- Tudtam, hogy közöd van hozzá. Nagyon tetszik – válaszoltam őszintén.
- Igazából Nick választotta ki tegnapelőtt – vallotta be Joe.
- Komolyan? Hű, Nick oltári ízlésed van, köszönöm! – mosolyogtam rá.
- Nagyon szívesen – bólintott a srác.
Meglepődtem a dolgon, de később rájöttem, hogy Joe-nak nem is lett volna ilyesmire ideje, hiszen csak előző nap békültünk ki.

Egy kis reklám: http://mylifewithyou.freeblog.hu

Nézzetek be hozzá, a történet írója nagyon aranyos, és az első fejezet is szuper! :)

Lenne egy kérdésem Hozzátok, kedves Olvasóim!
Van igény arra, hogy mutassak képet Eileenról? Szoktam nézegetni sztorikat, és gyakran mellékelnek képeket is a karakterekhez. Eddig úgy gondoltam, erre nincs szükség, de merengőn (ahová szintén fölpakolom a fejezeteimet) egy lány rákérdezett, és elgondolkoztatott a dolog. Várom a véleményeket, ötleteket, javaslatokat ezzel kapcsolatban!

Puszillak Benneteket, és kommentezzetek szorgosan!

Eileen

Mindketten a hang irányába fordítottuk a fejünket.

- Itt vannak! – szólt Joe izgatottan, mire eleresztette a kezem és odasietett. Én is utána indultam. Frankie a szó legszorosabb értelmében Kevinen lógott, Nick pedig éppen Mr. Jonast üdvözölte.
- Anya! – rohant Joe Denise-hez, amin akaratom ellenére is elmosolyodtam. Én is udvariasan köszöntem a szülőknek, természetesen Frankie-nek is, majd megjelent a színen Danielle. Egy kis ideig még beszélgetett a népes család, amelyet szótlanul figyeltem, majd a srácok leléptek átöltözni.
A koncert igazán nagyszabású volt, legalábbis annál egészen biztos nagyobb , mint amelyiket először láttam. Éjfél után értünk vissza a szállodába, látszólag mindenki hullafáradt állapotban. Danielle és én, miután a szülőktől, Frankie-től, Big Robtól és a fiúktól is elköszöntünk, vissza akartunk menni a szobánkba, Joe azonban ennyivel nem elégedett meg és elkapta a karomat.
- Nem akarod esetleg…velem tölteni az éjszakát? – kérdezte.
- Tessék?
Joe elnevette magát.
- Úgy értem… Folytathatnánk a beszélgetést. Tudod, ahol a koncert előtt abbahagytuk.
- De… nem leszel fáradt? Holnap van a díjátadó… Azaz ma!
- Ha turnén vagyunk, akkor is keveset alszunk. Hozzászoktam – vonta meg a vállát.
Elgondolkozva meredtem Joe-ra, majd Danielle után kiáltottam.
- Danielle!
- Igen? – fordult vissza a szobaajtóból.
- Még nem vagyok álmos, majd később megyek aludni. Jó éjt!
- Neked is – viszonozta, majd rám és Joe-ra nézett a „mindent értek” pillantással.
- És hova akarsz menni? – fordultam a sráchoz.
- Mondjuk sétálni.
- Az éjszaka kellős közepén?
- Miért is ne? Berlinben vagyunk, és sötét van. Nem fognak fölismerni.
- És ha ne adj’ Isten, történik valami?
- Eileen, értékelem az aggodalmad, de túlzásba viszed az agyalást. Nem lesz semmi gond, tudok vigyázni magamra. Meg Rád is.
- De…
- Csak semmi de! Légy egy kicsit spontán, kérlek! – győzködött.
Naná, hogy belementem.
Hajnali négykor még mindig az utcákat róttuk. Sok mindent megosztottunk egymással, főként azokat a dolgokat, amik azután történtek, miután szakítottunk. Joe mesélt a banda jövőbeli terveiről, koncertjeiről, és meg kell hagyni, igazán lelkesnek tűnt. Utána a szüleimről is faggatott, de hamar lemondott róla, mert csak tőmondatokban voltam hajlandó válaszolni. Egyszerűen nem akartam beszélni róluk. Aztán a díjátadóra tereltem a szót.
- És kik lesznek még ott?
Joe egy rakat nevet fölsorolt, amelyek közül pár ismerősen is csengett (tegyük hozzá, a film világában azért jobban otthon voltam, mint a könnyűzenében), egynél azonban megakadtam.
- Miley Cyrus? Ez az a Miley, aki Kevinék eljegyzési partiján is ott volt?
- Igen, az a Miley, mivel nincs több Miley – közölte Joe.
- Szuper! Láttam, hogy a partin beszélgetett Nickkel, úgy tűnt, baromi jól kijönnek egymással!
- Ja, baromi jól…
- Mi ez az irónia a hangodban, Joseph?

Csókolózás közben Joe kitapogatta az öltözőjük kilincsét, majd betopogtunk, de egy másodpercre sem szakadtunk le egymás ajkairól. Aztán becsukta utánunk az ajtót.
- Ugye… most…nem fogsz…ellökni magadtól? – kérdeztem tőle, már amennyire engedett beszélni.
- Soha – felelte, majd együtt elindultunk az asztaluk irányába. Az asztalon rengeteg cucc hevert, általában a szokásos Jonas-félék, hajlakk, pengetők, ruhák, ilyesmi. Joe egy határozott mozdulattal lesöpört mindent és fölültetett rá. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, ő pedig elkezdte kigombolni a blúzomat.
- Mit csinálsz? – néztem rá.
- Ne beszélj – intett csendre, és folytatta.
A nyakamat kényeztette, amitől elvesztettem az önuralmamat. Elkezdtem föltűrni a pólóját, és már éppen készültem volna lefejteni róla, amikor kopogtattak az ajtón.
- Ó Te jó ég… - szaladt ki a számon. Azonnal szétrebbentünk Joe-val. Ő épp a pólója igazításával foglalatoskodott, én pedig villámgyorsan igyekeztem begombolni a blúzomat.
Nick benyitott.
- Joe, azt hittem, eltűn… Óóóó… - jött zavarba. Bár nem látta a „lényeget”, a szituáció teljesen érthető volt a számára.
- Csak szólni akartam, hogy hiányolunk, még négy számot nem néztünk meg…
Nick még mindig kissé furcsán bámult kettőnkre.
- Kösz – reagált Joe.
- Én asszem megyek és szívok egy kis friss levegőt – csusszantam le az asztalról rákvörös fejjel. Még csak ez hiányzott… Hogy rajtakapjanak minket…
- Jól van… akkor később találkozunk – adott egy puszit a homlokomra és kisietett a szobából. Nick azonban nem ment rögtön utána.
- Nem az történt, mint amire gondolsz – szögeztem le a srácnak.
- Tudom. Ismerem a bátyámat. De azért jó újra együtt látni benneteket – mosolygott. – Biztos nem jössz vissza?
- Most nem, de majd visszamegyek – feleltem.
Nick elrohant a színpad felé, én pedig a hátsó kijáraton át a parkolóban kötöttem ki. Hiába volt még csak délután öt óra, november lévén már koromsötét volt. Sétálgattam egy keveset és közben gondolkoztam.
Legbelül majd’ kiugrottam a bőrömből. Újra együtt voltunk Joe-val, még ha szavakkal így kerek perec nem is mondtuk ki. De a békülés nagyon hamar megtörtént, és olyan hevesen estünk egymásnak, hogy…
Megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha Nick nem nyit be? Ha semmiféle zavaró tényező sem áll az utunkba?
Csak remélni tudtam, hogy nem tettünk volna semmi őrültséget.

- Eileen!
Nem álltam meg; futólépésben folytattam az utamat. Igazából fogalmam sem volt, hova akarok menni. El.
- Eileen…
Egy kéz megérintette a vállamat. Tudtam, hogy ő az.
- Kérlek, ne szaladj el – szólt csendesen.
- Hogy újból megalázhass?
- Nem, dehogy! – ellenkezett.
Megfordultam.
- Azért csináltam ezt az egészet, mert szeretlek! És akárkinek beszéltem kettőnkről, Danielle-nek vagy Nicknek, az volt a véleményük, hogy Te is szeretsz engem! Ezek szerint azonban nem volt igazuk, és totál hülyét csináltam magamból…
- Nem csináltál hülyét magadból… Gyönyörű hangod van.
- Ch… - ráztam meg a fejem és otthagytam Joe-t. Egy folyosó felé tartottam, ahonnan többek között a mosdó és a fiúk öltözőjének ajtaja is nyílt.
- „You're the voice I hear inside my head, the reason that I'm singing…” (Te vagy a hang, amit a fejemben hallok, az ok, amiért énekelek…)
Joe énekelt. Megtorpantam.
- Igenis igazuk volt a többieknek – mondta hangosan, hogy én is halljam.
Újból megfordultam, és Joe-t figyeltem.
- Akkor magyarázatot kaphatnék az érthetetlen viselkedésedre? – kérdeztem tőle.
Joe közelebb jött hozzám.
- Ezt nem igazán tudom elmagyarázni… Szimplán csak idióta voltam… Csak hogy tudd, elég nehéz volt a közeledben uralkodnom magamon… Főleg amikor megcsókoltál…
- Akkor meg miért uralkodtál magadon?
- Nem tudom, bepánikoltam! – tárta szét a karjait. – Bebeszéltem magamnak, hogy nem illünk össze, ami belátom, hiba volt… Aztán Nick mondott valamit egy srácról…
Fölvontam a szemöldököm.
- Miféle srácról?
- Nem tudom, valaki az osztályodból, és állítólag meséltél róla neki… Totál Rád kattant vagy mi a szösz…
- Az osztályomból? – értetlenkedtem. Aztán hirtelen leesett. – Jajj, nem! Nincs senki! Azt Nick találta ki!
- Tessék?
- Féltékennyé akart tenni, és ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Szóval bejött? –néztem rá.
- Öhm… - nyögte Joe.
- Fogjuk rá, hogy igen – mosolyogtam.
Csönd.
- Akkor most… mi legyen… velünk? –szólalt meg végül.
- Te mit akarsz?
- Egyértelműen Téged – válaszolt habozás nélkül.
- Akkor miért vesztegettünk el ennyi időt? – tettem föl a költői kérdést.
- Nem érdekel, hogy miért, a lényeg, hogy sürgősen be kell pótolnunk!
- De a próbátok… - vetettem ellen, miközben megfogta a kezem.
- Eileen, legalább most ne érdekeljen az ilyesmi…
Egy határozott mozdulattal közelebb húzott magához és megcsókolt.

A másnap a srácok számára szintén a rohangálás jegyében telt, így megpróbáltuk Danielle-lel elütni valahogy az időt. Meséltem neki Kevin tervéről, és ami azt illeti, nagyon tetszett neki. Én viszont amiatt izgultam, bejön-e majd.
Aztán elérkezett az általam oly nagyon várva várt, azaz a díjátadó előtti utolsó nap is. A srácok elmentek az esti koncert helyszínére, hogy fölmérjék a terepet és elpróbáljanak pár nótát. A terv szerint Demi Lovato csak a koncertre ért oda más elfoglaltságai miatt, de nem is volt szükséges, hogy délután is ott legyen, hiszen a srácok a 2008-as turnéjukon rengetegszer eljátszották a lánnyal a This is me című számot. Természetesen Danielle, Big Rob és én is jelen voltunk a próbán, hogy szemlélhessük az eseményeket.
- Eileen, gyere csak ide! – kiáltotta nekem a színpadról Kevin, és lekapta magáról a gitárt. Mi Danielle-lel elcsórtunk két széket a srácok öltözőjéből, és azon üldögéltünk a színpad előtt. Gyorsan fölpattantam a helyemről és fölmásztam a színpadra a fiú segítségével.
- Jól van… Menj hátra, ott találsz mikrofont. Mindent bele – veregetett háton, én pedig elindultam hátra. Úgy is volt, találtam egy működőképes mikrofont. De hogy miért is volt rá szükségem?
Nyálasnak tűnhet, de hát Kevin ötlete volt, aki bevallottan romantikus alkat. A próbán csak cédéről nyomták volna be a This is me című számot, hiszen ez inkább csak arról szólt, hogy kipróbálják, kinek hol lesz a helye a színpadon, a kavarodás elkerülése végett. Kevin azonban kitalálta, mi lenne, ha én énekelném a dalt a magnó helyett. Ez egy afféle vallomás is lenne, ha a dal szövegét is figyelembe vesszük. Első gondolatom az volt Kevin tervével kapcsolatban, hogy csak és kizárólag a filmekben létezik, hogy ez működjön, de aztán eszembe jutott, mennyire hihetetlen módon találkoztam a srácokkal, és visszagondolva az sem tűnt kevésbé „filmszerűnek”.
Így hát mikrofont ragadtam, majd ránéztem Kevinre, aki elindította a lejátszón a zenét. Egyszerre minimum 8 hatalmas hangszóróból zendült föl az első pár ütem. A szemeimmel Joe-t kerestem, aki éppen az egyik gitárosukkal folytatott eszmecserét. Elkezdtem énekelni.

"I've always been the kind of girl that hid my face
So afraid to tell the world what I've got to say
But I have this dream right inside of me
I'm gonna let it show, it's time
To let you know
To let you know"
(Mindig is az a fajta lány voltam
Aki elrejti az arcát
Féltem elmondani a világnak
Amit mondani akartam
De, van egy álmom
Itt bennem
Hagyom megmutatni, itt az idő
Hagyom, hogy megtudd
Hagyom, hogy megtudd)

Joe az első versszak közben fölkapta a fejét és körbetekintgetett. Én még mindig hátul álltam, és onnan figyeltem őt.

"This is real, this is me
I'm exactly where I'm supposed to be, now
Gonna let the light shine on me
Now I've found who I am
There's no way to hold it in
No more hiding who I want to be
This is me"
(Ez igazi, ez vagyok én
Pontosan ott vagyok, ahol most lennem kell
Hagyni fogom, hogy a fény rám essen
Most már megtaláltam ki vagyok
Már nincs rá mód, hogy visszafogjam
Többé nem rejtem el, hogy ki akarok lenni
Ez vagyok én)

Joe a refrén közben észrevett, de nem jött oda hozzám. Nem értem el a kívánt hatást. „Ennek semmi értelme…”
Letettem a mikrofont a földre és leszaladtam a színpadról levezető lépcsőn.

Az egész délutánt Danielle-l töltöttem, és magam is meglepődtem, hogy Kevin menyasszonya mennyire kellemes társaságnak bizonyult. Sikerült elfeledtetnie velem Joe-t és a szüleim válását is – igen, nem csak Joe-n járt az eszem. Gyakran gondoltam anyára és apára is. Gyűlöltem a változást, márpedig most éppen egy olyan időszakhoz érkezett az életem, amelyben minden fenekestül fölfordult.
Este 10 után, mikor Danielle-lel már egy ideje leoltottuk a lámpákat, halkan kopogtattak. Álmosan fölültem az ágyamban. Aztán ajtónyitás hallatszott, majd a sötétben egy férfialak rajzolódott ki előttem.
- Ne haragudj, azt hittem, még ébren vagytok – suttogta Kevin. Halkan odalopódzott Danielle ágyához és adott a homlokára egy puszit.
- Kevin – szóltam utána, mikor már éppen kifelé indult. Lekaptam magamról a takarót, kezembe vettem a pulcsimat, ami éppen az ágyam mellett heverő táskán hevert és kiugrottam az ágyból. Kimentünk a folyosóra és fölvettem a pulóvert.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem tőle.
- Hogyne – egyezett bele és leült az asztalhoz.
- De gondolom, szörnyen fáradt vagy, és nem akarlak zavarni, csak…
- Joe, igaz? – mosolyodott el.
- Igaz – sóhajtottam, és én is csatlakoztam hozzá. – Elmondta, ami ma történt köztünk?
- Történt köztetek valami? – reagált Kevin kissé hangosabban a kelleténél.
- Psszt – intettem csendre. – Egyébként igen.
Azzal röviden és tömören fölvázoltam neki az eseményeket.
- Egyszerűen csak faképnél hagyott? Mégis mi ütött belé?
- Álmaid asszonya szerint megrémítettem…
- Megrémítetted?
- Mikor szakítottunk, és veszekedtünk… Egyszerűen elijesztettem magamtól… A lényeg, hogy vissza akarom szerezni őt.
- Hűha, de elszánt vagy – szólt elismerően Kevin.
- Elrontottam, de helyre akarom hozni a dolgokat – bólogattam.
Kevin egy ideig csak nézett engem, aztán közelebb hajolt hozzám az asztalnál és beszélni kezdtett.
- Nos… Holnapután, az EMA előtti napon koncertet adunk Demi Lovato vendégszereplésével, és…
Hogy hogyan fejezte be Kevin a mondatát, a későbbiekben kiderül.

Nem a századik fejezet (bár ahhoz is közel járunk), de a századik bejegyzésem, fogadjátok szeretettel, remélem, tetszeni fog az új rész! :)

- Eileen! – kopogott egy órával később Danielle a fürdőszobaajtón. – Minden rendben?
Nyeltem egy nagyot.
- Persze.
Fölálltam a kád széléről és belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe. Egyébként sem tartottam magam egy hétszépségnek, de amilyen látvány abban a tükörben fogadott… Vörös, fáradt szemek, reménytelen arckifejezés… Megnyitottam a csapot és hideg vízzel megmostam az arcom. Megtörülköztem, vettem egy nagy levegőt és kiléptem a fürdőből.
- Bemehetsz, ha akarsz – szóltam Danielle-nek, aki éppen a ruhái között kutatott.
- Jaj, nem akartam bemenni, csak érdeklődtem, hogy jól vagy-e… Hova megyünk ma? Csak azért kérdezem, mert tanácstalan vagyok az öltözéket illetően – Danielle közben rám sem nézett, az ágyára kipakolt fölsőket és nadrágokat szemlélte, hátha összeáll hirtelen a fejében a tökéletes összeállítás.
- A helyzet az, hogy nem igazán érzem túl jól magam…
- Te sírtál? – nézett rám a lány, kissé aggodalmas tekintettel.
- Nem, csak… - füllentettem.
- A síráshoz köze van Joe-nak?

- Honnan veszed? – kérdeztem.
- Mikor belépett a srácok szobájába, elég zaklatottnak tűnt…
- Zaklatottnak… - morogtam az orrom alatt.
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de nyugodtan mondd el, ha bánt valami.

Tény, hogy Danielle nem pótolta a legjobb barátnőmet, Katherine-t, de valakinek el kellett panaszolnom a bánatomat, és ha erre Kevin menyasszonya önszántából jelentkezett, akkor miért is ne élnék a lehetőséggel?

- Tulajdonképpen annyi történt, hogy visszautasított – foglaltam össze a történtek lényegét elég tömören.
- Visszautasított? De hogy?
- Hát… Megcsókoltam, ő meg közölte, hogy nem kéne, és hogy ez nem fog működni. Aztán elment.
Sóhajtottam egyet és ledobtam magam az ágyamra.
- Mit is képzeltem, de most tényleg? – kérdeztem, inkább magamtól, mint Danielle-től.
- Ne így állj a dolgokhoz, Eileen – telepedett le mellém a lány.
- Akkor mégis hogy? Nem kellek neki, teljesen egyértelmű, különben miért mondott volna nemet?
- Én tudnék egy nyomós okot erre.
Válaszként fölültem és Danielle arcát figyeltem.
- Hát nem teljesen nyilvánvaló? Egyszerűen csak fél… Mikor együtt jártatok, nagyon beleélte magát abba, hogy ez így jó, de aztán szakítottatok, pontosabban veszekedtetek, és rádöbbentetted a kettőtök közt lévő alapvető különbségekre… Bele sem gondolt ebbe egészen addig, amíg mindezeket a fejéhez vágtad. Most meg fél attól, hogy ha újra elkezdtek járni, megint szakítani fogtok. Nem akar fájdalmat okozni sem magának, sem pedig Neked. Ezért nem kezdeményez. És ezért mondott nemet.
„Logikus…”
- És hogyan győzhetném meg arról, hogy… van közös jövőnk?
- Azt már Neked kell kitalálnod… Én megadtam a kezdőlökést – mosolygott rám Danielle. – Nos, kitaláltad már, hova menjünk délután?

Itt az újabb rész!
Egy oldalon jelentkeztem egy versenyre ezzel a történettel, szóval akinek tetszik a sztori, az szavazzon rám. :)
http://jonasbrothers-jb.gportal.hu/

- Akkor egykor indulunk az autogramosztásra, addigra próbáld meg elintézni a hajad, Joe – kérte bátyját Nick, mire Joe egy grimaszt vágott, majd felálltunk a reggelizőasztaltól.
- Joe, beszélhetnénk? – léptem oda a fiúhoz.
- Oké – egyezett bele. Danielle átment Kevinékhez, így a mi szobánk üres maradt. Bementünk, becsuktam magunk után az ajtót, aztán semmi. Az ajtónak támaszkodtam háttal, és néztem őt.
- Miről van szó? – kérdezte.
Nem válaszoltam. „Most vagy soha!”
Elvettem a kezem a hátam mögül, megragadtam Joe pólóját, lábujjhegyre emelkedtem és megcsókoltam. Először csak finoman, aztán egyre szenvedélyesebben. Erősen magamhoz szorítottam, Joe pedig mind a két kezét a csípőmre helyezte. Nem tiltakozott, sőt. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert rettentően féltem a visszautasítástól… Együtt megindultunk az ágyam felé, amikor…
- Ne – nyögte a srác és ellépett tőlem. Amitől féltem, bekövetkezett. Ott álltam, pár másodperccel ezelőttig abban a hitben, hogy minden rendben van, és kiderült, hogy mégsem. Egy szót sem szóltam, csak kérlelő tekintettel meredtem rá.
- Ne nézz így rám… - mondta.
- Hogy? – suttogtam.
- Eileen, nem lehet!
- Miért nem?

- Pontosan Te fogalmaztad meg ennek az egész kapcsolatnak a kudarcát! Más világban élünk, és ez így nem fog működni…
- Szóval inkább egy világhírű énekessel járnál, mint velem? Szerinted jobban kijönnél egy olyannal, mint velem? Ő megértene Téged, nem úgy, mint én?
- Nem éppen erre gondoltam, hanem… - motyogta.
- Elnézést kértem a buta és hülye viselkedésemért, itt vagyok, hogy elölről kezdhessük, erre pedig az a válaszod, hogy nem lehet? Vagy talán inkább nem akarod, hogy lehessen?
Joe nem reagált.
- Jól van, ha nem, hát nem, nem erőltetem tovább a dolgot. Csak tegnap este úgy éreztem, Te is akarod. És most is úgy éreztem, amikor megcsókoltalak. Magadnak mondasz ellent.
- Sajnálom – azzal még egyszer utoljára rám pillantott, és kiment a szobából.
Szabad utat engedtem a könnyeimnek. Bezárkóztam a fürdőszobába, leültem a kád szélére és csendben sírdogáltam. Igyekeztem megóvni magamat ettől a csalódástól, de nem sikerült, sajnos beleéltem magamat, hiába próbáltam tenni ellene.